Az izmaidat kell építened ahhoz, hogy befogadj? – Gary Douglas befogadás, pénz,
„Az a helyzet, hogy a befogadást bizony gyakorolnom kellett. Szó szerint. Fel kellett építenem hozzá az izmaimat. Kollégámmal, Dainnal ültem a konyhában, és ő colát kínált nekem. „Igen, köszönöm!”, válaszoltam, amikor odanyúltam, és elvettem előle az asztalról.
Ő csak állt, és zavartan nézett rám.
„Tisztában vagy vele, hogy én még egy colát sem vagyok képes adni neked?” kérdezte.
„Mit akarsz ezzel mondani?” kérdeztem kissé védekezve. „Hiszen éppen itt volt az orrom előtt.”
„Te mindig mindent megcsinálsz magadnak. Még azt sem hagyod, hogy én adjam neked oda a colát, hogy egyedül nyissam ki és töltsem ki neked, és a mindenit, egy kis jeget is kínáljak hozzá. Én csak egy colát akartam neked adni.”
3cbd4ffaf3337aa29293e62e871b5017_large
A dolog villámcsapásként ért.
Nos, engem egy ámulatosan kompetens, a női emancipációt megélő anya egyedül nevelt fel. 2 gyereket nevelt fel, maga aprította a tűzifát, minden reggel csavarhúzóval indította be törött kocsinkat, iskola előtt kecskéket fejt… mindent tudott. És mindent meg is tett.
Én úgy nőttem fel, hogy magam hordom a bőröndömet, a programjaimhoz magam szervezem meg az utat, magam nyitom ki az ajtóimat. Hálás voltam azért, hogy bizalommal teli és kompetens emberként nőhettem fel, aki tudja, hogy szükség esetén képes gondoskodni magáról.
Ugyanakkor ezzel a felfogással mi mindenhez kötöttem magamat? Mi mindent zártam ki egész idő alatt?
Talán életemben először döbbentem rá, hogy az, hogy valamit meg tudok csinálni, még nem jelenti azt, hogy ez a választás teremti a legtöbb lehetőséget. Persze, hogy fizikailag képes vagyok kinyitni egy colát. De mit teremt ez a választás? Mit teremtene, ha megengedném, hogy valaki más csinálja ezt helyettem? Mi lenne, ha mosolyognék, és hálás lennék érte? Mi mindent hozna létre ezen a napon ennek az embernek, sőt, esetleg az egész világnak?
Megpróbáltam magam elé idézni azt a képet, hogy békésen hátradőlve várom, amíg Dain csak úgy mellékesen jégkockákra önti nekem a colát. Még a fejemben is feszengtem.
„Ojé. Értem”, vallottam be. „Nem érzem túl jól magamat, amikor kapok. Mit kell tennem ahhoz, hogy változtassak ezen?”
És van valami, amiért nagyon hálás vagyok magamnak: az, hogy amikor végre meglátom, milyen korlátolt módon működtem a világban, nem egyszerűen mosolygok és remélem, hogy a dolog megváltozik. „Mit kell tennem ahhoz, hogy megváltoztassam?” ez gyakorlatilag azt jelenti: „Mit kell tennem?”, és „mit kell tennem”, és amikor felteszem ezt a kérdést, bármiféle tudatosságra ébredek is, követem, és megnézem, mi az eredménye.
Hát feltettem magam egy társkereső oldalra.
Azért, mert ez jutott elsőnek eszembe. És azt írtam a profilomba: „Kigyógyulok a női emancipációból. Szükségem van rád ahhoz, hogy kinyisd az ajtót, mielőtt én kinyitnám.”
Túlléptem a fizetési határokat, és szó szerint ráültem a kezemre, amikor a csekkeket megkaptam. Nem arról volt szó, hogy nem akartam fizetni. Egyszerűen azt akartam gyakorolni, hogy 10 másodpercet várok, hogy meglássam, mi a tanács. És amikor így történt, akkor igyekeztem visszafogni a gombócot, amely elkerülhetetlenül nőni kezdett a torkomban, egészen addig, amíg végül kimondtam: „köszönöm” olyan őszintén és lazán, ahogy csak össze tudtam szedni magamat.
Utáltam meglátva nem azonnal kifizetni a számlát. Utáltam patetikusan állni egy ajtó mellet, miközben valaki kinyitja.
De aztán valahogy idővel egyre kevésbé utáltam… és egy bizonyos ponton észrevettem, hogy már nem is állok ott patetikusan, hanem hálásan… sőt, még élvezem is!
Rájöttem, hogy amikor valaki kávét akart hozni nekem, vagy a szemináriumomból le akart írni egy idézetet, vagy fel akarta emelni a táskámat, és én megengedtem neki, ettől fontosnak érezte magát. És úgy tűnt: minél lelkesebben és hálásabban és minél nagyobb örömmel reagáltam, annál nagyobb örömben lett része ettől az ajándéktól annak, aki megajándékozott.
Úgy tűnik, ez is épp azon témák egyike, amit korábban is megkaptam már.
És mi van akkor, ha az volt az ajándék, hogy valaki kapott? Mi van akkor, ha visszautasítjuk a befogadást, „nem zavarunk senkit”, ezzel gyakorlatilag létező lehetőséget zárunk ki?
Ha az életben nem kapsz meg mindent, amit szeretnél, lehetséges, hogy a befogadásod szar?
Eljött az ideje, hogy megedződj? Eljött az ideje, hogy egy kicsit ráülj a kezedre?
Rájöttem, hogy az, hogy erős és független és sok mindenre képes az ember, nem jelenti azt, hogy nem lehetsz szívélyes és hálás, és nem fogadhatsz el dolgokat másoktól.
Az el/befogadásom még nem tökéletes. Egyre többet kérek belőle! Ez egy utazás, amit tudatosságnak hívnak.
De az életem olyan személyekkel és dolgokkal teljesedett ki, amilyeneket soha nem tudtam volna elképzelni. És hálával teli már nem húzom össze magam, amikor valaki elmegy, hogy colát hozzon nekem.”
